Azúr Kinga kiállítása

A csíkszeredai származású, jelenleg Magyaroroszágon élő fiatal képzőművész, Azúr Kinga (Hajdú Kinga) műveiből nyílt kiállítás a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai galériájában.

“Mindig vonzódtam a paradoxonokhoz.

Érdekelt hogyan lehet a bennem rejlő ellentmondásos, légies, mégis szikár dinamizmust formailag kifejezni.

Úgy érzem, ha egyazon térben a két szélsőség közé mégis sikerül valamiféle harmóniát teremtenem, akkor az közel lehet az igazsághoz.

Az anyagi világ szinte földhöz kényszeríti a szellemi entitásokat, bármilyen erős a vágy a szellemi “tér” megnyilvánulására, azt keresztül kell vinni az anyag makacs, szélsőséges, egyéni kritériumokkal bíró szívósságán, a sok társadalmi és művészeti kategória maró élű sokszor vélt azonosságán.

Ennek ellenére a szobor törekszik felfelé, tör az égbe a súlytalanság felé, próbálja lerázni magáról a nagyon is ragaszkodó béklyókat és felülkerekedni azokon, átszivárogni, áttükröződni egy olyan szférába ahol az ideák könnyebben öltenek nem földi testet.

Az ideák és bizonyos mértékig a szobrok is, túlélnek minket.

Valami változik.

Fájdalmasan nyílik a világ.” - írja saját művészetéről Azúr Kinga.

Beke László művészettörténész írása Azúr Kinga kiállításához:

Azur Kinga művészete

Néhány száz (vagy több) katalóguselőszó, kiállításmegnyitó, kritika és esszé után e sorok írója már bevallhatja, hogy minden ilyen feladat egyre nagyobb kihívást jelent számára. Azúr Kinga esetében ez különösen így van, mert ő kérte meg, hogy írjak róla, és ez legalább akkora felelősséget jelent, mint megtiszteltetést, továbbá mert Azúr Kinga művészete teljesen más, mint a többieké. Ez utóbbi megállapítás ugyan orbitális közhely, hiszen mindenki más, mint a többi, de mégis, itt az első látásra (és Kinga első mondatainak hallatán) megéreztem valami nagyon különöset – a látványban és a gondolkodásmódban egyaránt –,  amit az alábbiakban szeretnék körülírni.

   Azúr Kingának mindenekelőtt a neve különös, ami egy külön esszé témája lehetne, de most meg kell elégednünk annyival, hogy felvett művésznév, melyet ő megálmodott. Ha hozzávesszük, hogy egyik legfontosabb műtárgyegyüttesének a címe Fluidum, máris belezuhanunk valamilyen képlékeny halmazállapotba, mely a fogalmiságnak és a dologiságnak az elválaszthatatlan keveréke. Az idegen szavak szótárának egy régebbi kiadása szerint “fluidum lat 1. folyadék 2. egyes idealista filozófiai áramlatok elképzelése szerint láthatatlan szellemi áram, amely az istenségből v. az emberi testből kisugárzik.” Számomra: Fluxus, vagyis a híres művészeti irányzat neve, a latin “áramlás” szóból, illetve “flow” mint “cashflow”, vagyis ismét csak áramlás, folyam. (Ide kívánkozik még a “vortex”, azaz “örvény”, Ezra Pound és a vorticisták egyik hívószava. További asszociáció a Whirlpool mosógép.) A művész számára: átlényegülés, metamorfózis.

   Amiben ez a fogalmi mozgástér megjelenik, az mindjárt legalább kétféle szobor- vagy installáció-típus. Az egyik egy nőalak, mely már-már hajlékony vagy kiegyenesedő vonallá vékonyodik, míg a másik egy fekete fém (vas, acél?) állvány vagy állványrendszer. Mintegy húsz évvel ezelőtt ezek a művek szerepelhettek volna a Fémjelzés című kiállításon (Műcsarnok, 1999), ahol különféle fémekből készült szobrok vonalszerű mozgását, rajzolatát vizsgáltuk a térben. Többségükről kiderült, hogy zenei hangok keltésére kiválóan alkalmasak volt.

   Amikor ezt említem, Kinga megjegyzi: “Pontosan erről van szó, amikor Vadas Zsófi Tamara táncol a műveimmel.” (!) És csakugyan, a mozgó emberi test interakcióba kerül a “szoborral”, amihez sajátos mozgó fény és árnyék kapcsolódik. A fogalmi asszociációk lánca – legalábbis nálam – valahogy így kapcsolódik: az installáció nem más, mint állványzat, az állvány “az építkezés negatív támasza”, amikor egymásba folyó tereknek falakkal szabunk gátat  (“folyó” és “gát”!), és észre sem vesszük, hogy ismét a hagyományos képzőművészetnél vagyunk.

   Amikor szoborról mint plasztikáról, vagyis háromdimenziós plasztikus formákról beszélünk, először mindig az emberi test pozitív formáira gondolunk. A negatív a szobrászatban vagy öntőforma, vagy a lyukas szobor, többek között Henry Moore találmánya. Azur Kinga egy másik vonulathoz csatlakozik: Alberto Giacomettihez, aki már-már vonallá vékonyítja a szobrot. Kinga nőalakjainak, aktjainak, spiccelő táncosnőinek, közelebbi-távolabbi rokonai Alexander Calder vagy Benedek József dróton függő mobiljai, Mamikon Yengibarian méhviaszból sodort “szudzsukjai”, Kalmár János “kardpengéi” vagy éppen az egyik tanítómester, Körösényi Tamás Tájhangjai. Az “ősi” szlovák mesterség, a “drótostót” hagyományának mai szobrászi alkalmazásának alkotói sem hiányozhatnak ebből a sorból.

   A tánc és a vonalszobor összefügg a falon megjelenő árnyékkal és a fekete, informel grafikával. A háttér olykor kék, nemcsak azért, mert a tévének és a videónak ez az eredeti “természetes” háttér/alapszíne, hanem azért is, mert a művésznő Azur.

   Azur & Noir, kék és fekete egy munkának a címe, mely a fashion designra utal, Kinga egyik foglalkozására, és valószínűleg ez is magyarázza, hogy annyira természetesen mozog a múzeumok terében (a múltban) és külterében, a modern és a kortárs építészet előterében.

   Táncosnők, Xeropék, egymást átható vonalak közül előbolyongó félszárnyú angyalok, gólyák és más állatok,  szférák zenéi, állványok árnyékai – műfajok,  művészeti ágak, korok és jelenkori korszakok folynak át  természetes módon egymásba, képlékenyen, futva, lebegve, rebbenően, költőien.

   Így próbálja a “kritikus” összefoglalni a művész gondolatainak segítségével, hogy miről is van szó, eltűnődik azon, hogy az “irányított véletlen” melyikük módszere lehetne inkább, és felteszi a nem is költői, bár kissé patetikus kérdést: miért ne lehetne-e Azúr Kinga “PostContemporary” művész?

Budapest, 2017. február