Hatvannégy munkát, fényképfelvételeket és fotóinstallációkat állít ki Szabó Attila a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai galériájában. A falakon tizenkilenc nagy méretű, 60 x 90 cm-es alkotás látható, az installációkon pedig negyvenkét 30 x 30 cm-es felvétel kap helyet. A kiállított anyag válogatás Szabó Attilának az elmúlt tíz évben készült munkáiból.
A kiállítást január 29-én, pénteken délután 5 órakor a budapesti dr. Szentpéteri Márton eszmetörténész nyitja meg, verset mond Szabó Enikő színművész.
Teremtő látásmód
Ha David Hockney-nak és Charles Falcónak igaza van, akkor tulajdonképpen már a XV. század húszas évei óta létezik a fényképezés. Igaz, kezdetben nem kémiai eszközökkel, s még kevésbé digitálisan rögzítették a lencsékkel és tükrökkel létrehozott képeket, hanem kézi rajzzal és festéssel. Akik vitatják Hockney és Falco felvetését, általában úgy érvelnek, hogy a híres brit festő és fizikus barátja tézisükkel lealacsonyítják a régi nagy mesterek különleges teljesítményét.
Vermeerről, Caravaggióról és Canalettóról eddig is jól tudtuk, hogy optikai eszközökkel vetített képeket használtak festészetükben kiindulópontként, mégsem gondoltuk róluk soha, hogy csupán vásári mutatványosokként működtek volna. Nos, akkor miért kellene ezt gondolnunk azokról a reneszánsz elődeikről, akik hasonló módon optikai segédeszközök használatához folyamodtak? Ahogy a barokk, illetve rokokó festők sem a valóságot másolták szolgai módon festményeiken, úgy a reneszánsz festők is azt festették első sorban, amit a látványról tudni véltek, vagy amit a látvány segítségül hívásával kifejezni kívántak. Virtuozitásuk tehát nem a technikai bravúrokban keresendő, hanem valóságteremtő erejükben.
Nincs ez másképpen a jó fényképésszel sem, bármennyire is igaz, hogy a tükrökkel és lencsékkel vetített képeket immár felfoghatatlan gyorsasággal és precizitással vagyunk képesek rögzíteni digitális eszközeinkkel. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy mire figyelünk fel, s azt milyen keretbe foglaljuk. Amiképpen finom érzék kell a tájak, modellek és témák kiválasztásához, s a fények beállításához is. Legyen szó szellő fodrozta felhőkről, omladozó vakolatú ódon falakról, avagy bársonyos női idomokról, ahhoz, hogy képeinek tőle teremtett világában megmutassa, miért érdemes élni ezen a földön, a fotográfusnak éppen olyan elmélyült szemlélődésre és komoly tudásra épülő tapasztalatra van szüksége, mint egykori festő elődeinek. Bízvást állíthatom, hogy Szabó Attila képei is ilyen szemlélődés és tapasztalat gyümölcsei.
Szentpéteri Márton
A kiállítást január 29-én, pénteken délután 5 órakor a budapesti dr. Szentpéteri Márton eszmetörténész nyitja meg, verset mond Szabó Enikő színművész.
Teremtő látásmód
Ha David Hockney-nak és Charles Falcónak igaza van, akkor tulajdonképpen már a XV. század húszas évei óta létezik a fényképezés. Igaz, kezdetben nem kémiai eszközökkel, s még kevésbé digitálisan rögzítették a lencsékkel és tükrökkel létrehozott képeket, hanem kézi rajzzal és festéssel. Akik vitatják Hockney és Falco felvetését, általában úgy érvelnek, hogy a híres brit festő és fizikus barátja tézisükkel lealacsonyítják a régi nagy mesterek különleges teljesítményét.
Vermeerről, Caravaggióról és Canalettóról eddig is jól tudtuk, hogy optikai eszközökkel vetített képeket használtak festészetükben kiindulópontként, mégsem gondoltuk róluk soha, hogy csupán vásári mutatványosokként működtek volna. Nos, akkor miért kellene ezt gondolnunk azokról a reneszánsz elődeikről, akik hasonló módon optikai segédeszközök használatához folyamodtak? Ahogy a barokk, illetve rokokó festők sem a valóságot másolták szolgai módon festményeiken, úgy a reneszánsz festők is azt festették első sorban, amit a látványról tudni véltek, vagy amit a látvány segítségül hívásával kifejezni kívántak. Virtuozitásuk tehát nem a technikai bravúrokban keresendő, hanem valóságteremtő erejükben.
Nincs ez másképpen a jó fényképésszel sem, bármennyire is igaz, hogy a tükrökkel és lencsékkel vetített képeket immár felfoghatatlan gyorsasággal és precizitással vagyunk képesek rögzíteni digitális eszközeinkkel. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy mire figyelünk fel, s azt milyen keretbe foglaljuk. Amiképpen finom érzék kell a tájak, modellek és témák kiválasztásához, s a fények beállításához is. Legyen szó szellő fodrozta felhőkről, omladozó vakolatú ódon falakról, avagy bársonyos női idomokról, ahhoz, hogy képeinek tőle teremtett világában megmutassa, miért érdemes élni ezen a földön, a fotográfusnak éppen olyan elmélyült szemlélődésre és komoly tudásra épülő tapasztalatra van szüksége, mint egykori festő elődeinek. Bízvást állíthatom, hogy Szabó Attila képei is ilyen szemlélődés és tapasztalat gyümölcsei.
Szentpéteri Márton
