Kiállítások

László Hajnalka egyéni tárlata

László Hajnalka alkotásai a valóság és fikció közti átjárási lehetőségeket feszegetik. Tisztán, pontosan tálal. Egyszerűen. Könnyedén jár-kel képeinek terében, a képek teremtette különféle dimenziókban, úgy teremt szokatlan helyzeteket, úgy nézi fejjel lefelé a világot, már-már örkényi módon, hogy közben önmagának is tükröt tart. A torzítások szinte fel sem tűnnek. Az abszurd természetes állapot, ahogy az is természetes, hogy a rajz időnként fotóba tűnik vagy, hogy a fotószerű nem mindig az, aminek látszik. Manipuláció. Játék. Kísérletezés. Identitáskeresés. Jelenidejűség.


Ha láttuk valaha László Hajnalka alkotásait, valószínűleg emlékezetünkbe véstük azokat. Nemcsak jellegzetes technikája, kifejezésmódja vagy olyan, motívumszerűen visszatérő képi elemei - mint például a lufik vagy az emberi test/az emberi arc folyamatos középpontba helyezése miatt, hanem reflexív/önreflexív, fotografikusan szürreális beszédmódjáért is.

A letisztult, legtöbbször sima felületek játékából létrehozott, tónusaiban is harmonikus kompozícióit apró, pontosan kijelölt, határozott megoldásokkal ellenpontozza - geometrikus formákból építkező, gyakran szecessziós növényi ornametikákra emlékeztető dekoratív felületeivel, élénk pirosaival. Viszonylag szűk színskálán mozog. A fekete-fehérek, a szépiás hatású barnás tónusok uralják a képeket, melyeket a virágos részletek, tűzpiros lufik vagy lézerhatású pontozott vörös szívecskék, vagy a finom rárajzolások tesznek üdítően izgalmassá.

A testtel foglalkozik, az arccal. Különböző nézőpontokat helyez egymásra vagy egymás mellé. Legtöbbször alig észrevehető átjárásokat teremt textúráival. A felszíni tereket járja be, miközben a mélységet kutatja - virtuális helyzeteket tesz valószerűvé. Így találkozik művészetében Magritte és Lichtenstein vagy akár Rembrandt képi világa, vagy Gabrielle d’Estrées nővérével. Klasszikusokat hoz játékba a digitális technika segítségével. Ugyanakkor így helyettesít arcokat tűzpiros lufikkal, így fejezi le vagy tárgyiasítja modelljeit.

A testtel foglalkozik - mintha a képi manipulációs lehetőségek versengenének itt olyan primér élményekkel, mint amilyen például egy mellbimbó látványa vagy a bőr pórusainak valószerűsége – nagyon érzékeny az egyensúly, amelyben ez a kettősség érzékelhetővé válik, ugyanakkor mindez attól válik igazán izgalmassá, trükössé, hogy bármikor visszájára fordítható, vagy éppen vállfára akasztható.

Személyes élmények adnak hangsúlyokat, barázdálnak felületeket – azt hiszem, ezek a hatás fokmérői, miközben, ha a felületek mögé nézünk, csak a hátterek homogén felületeit láthatjuk. Végső soron csak a felület adott, amit valamilyen módon artikulálunk.

László Hajnalka képei, minimalistán gazdag textúrái, gyakran klasszikus márványszobrok hideg fehérjeit idéző testábrázolásai ellenére kristálytiszta felületeken rendeződnek egységbe. Egyfajta távolságot tartva válhatnak hozzánk közelállóvá. És ez a távolságtartás, mely a digitalitásból is adódik, meglepő módon természetesnek hat. Ugyanakkor eleganciát kölcsönöz az alkotásoknak. Ez az a közeg, ami ma adott. Fura paradoxonok játékába keveredünk – mint egy-egy fejtörő, érezhetjük olykor. Mi az, amit látunk? – sokszor elbizonytalanodunk, holott a látvány konkrét, már-már kézzel is fogható. Rabul ejthet valószerűségével, de könnyen tovább is billenthet idegenül ható talányaival, konkrétsága ellenére nem egyértelműen megfejthető képi állításaival. Ezekhez a jelzésszerűen tálalt állításokat nem muszáj nagyon komolyan közelíteni, hiszen itt semmi sem teljesen az, aminek látszik, a legszorultabb helyzetből is egy-két mozdulattal kilábalhatunk.

Időpont

2017-05-04

2017-06-04

Helyszín

Kossuth utcai galéria

Témakör

Képzőművészet