A tárlat a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria és a Csíki székely Múzeum közötti hagyományosan jó szakmai együttműködés keretében valósul meg, rendezője Szücs György művészettörténész.  

Az 1890-es évek elején született generáció, amelyhez többek között Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István, Nagy Imre, Patkó Károly, Varga Nándor Lajos és Jándi Dávid is tartozott, közös jellemzője, hogy művészi pályakezdésüket az első világháború törte derékba, de azután hosszabb-rövidebb ideig mindannyian tanultak a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Ott nemcsak a festészetet, hanem Olgyai Viktor grafikai tanszékén a rézkarcolást is elsajátították. Szemük előtt a régi mesterek, elsősorban Rembrandt drámai és expresszív stílusa lebegett. A hasonló érdeklődés, illetve a sokszorosított grafikai stílus megújítása miatt a korszakban rézkarcoló nemzedékként tekintettek rájuk. A húszas években a világháború és a forradalmak traumáinak következtében, a különféle avantgárd irányzatok ellenhatásaként egész Európában megfigyelhető volt a világnézeti stabilitás és a lelki-szellemi harmónia megtalálásának igénye, ami a képzőművészetben elsősorban az elmúlt korokat is megidéző önarcképekben és szimbolikus aktkompozíciókban öltött testet. Ezt a magatartásformát és stílusbeli igazodást összefoglalóan neoklasszicizmusnak nevezhetjük. Magyarországon a tendencia egyik legizgalmasabb képviselője, a fiatalon elhunyt Korb Erzsébet volt. Szőnyi, Jándi és Paizs Goebel Jenő már a háborús években járt a Nagybányán, később fontos helyszínnek számított Kecskemét: a művésztelepen 1919–1920 körül Nagy Imre, Varga Nándor Lajos és a későbbi híres díszlettervező, Korda Vince is dolgozott. 1924-ben Nagy Imre hazaköltözött Csíkzsögödre, Szőnyi István a Dunakanyarban, Zebegényben telepedett le. 1925-ben szinte egy kis ellenkolónia alakult Nagybánya közelében, Felsőbányán, ahol Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Bánk Ernő és Nagy Imre is több művet alkotott. A húszas évek plasztikus felfogású, vaskosabban megfestett képei után, részben az 1928-tól induló római ösztöndíj eredményeképpen a következő évtizedre egy könnyedebb, áttetszőbb festői (Szőnyi István, Patkó Károly), másoknál viszont egy síkszerű, színes, dekoratív stílus (Aba-Novák Vilmos) alakult ki. Nagy Imrével közelebbi barátságot Aba-Novák ápolt, aki többször meglátogatta őt Erdélyben. A beérkezett művészek közül Aba-Novák, Szőnyi és Varga Nándor Lajos a harmincas évektől a Képzőművészeti Főiskola tanára lett.