A májusi hónap tárgyának választott emlékplakettek olyan eseményhez kötődnek, mely sok környékbeli ember májusát meghatározhatta a rendszerváltás előtti években. A Tavasz a Hargitán folklórfesztivált 1967-től rendezték meg évente a Csíkszeredához tartozó Zsögödfürdőn, egészen 1989-ig. Az itt látható, protokolláris célú emlékplaketteket Kovács Anna, a volt megyei kultúrbizottság főkönyvelője kapta ajándékba.

A kommunista Romániában a központilag irányított ünnepszervezés ideológiai szempontból meghatározónak számított. Az országos forgatókönyvek alapján megrendezett nemzeti, állami, gazdasági, történelmi ünnepek, évfordulók sorából nem maradhattak ki az úgynevezett népünnepélyek sem. 

Hargita megyében több májusi fesztivált is rendeztek, gondolhatunk itt a székelyudvarhelyi Szejke fesztiválra, a gyergyószentmiklósi Magasbükk fesztiválra, vagy a szentegyházi Nárcisz fesztiválra. A legjelentősebbnek viszont a zsögödfürdői Tavasz a Hargitán számított, mely az egész megye területét átfogta és nagy tömegeket mozgatott meg. A fesztivált a zsögödfürdői szabadtéri színpadnál rendezték meg minden év pünkösd vasárnapján, nem véletlenül. A pünkösdi búcsú kvázi ellenrendezvényeként megszervezett folklórfesztivállal próbálták ellensúlyozni az akkor hivatalosan nem létező csíksomlyói búcsújárást, elvonni a figyelmet és az érdeklődést az évszázadok óta megtartott, hatalmas magyar tömegeket megmozgató eseményről. 

A zsögödfürdői népünnepélyen minden évben több tízezres tömeg előtt hangzottak el a megyei elöljárók beszédei, zajlottak le a különböző folklórműsorok, léptek fel a táncegyüttesek, énekkarok. A fesztivál elengedhetetlen részét képezték természetesen a különböző vendéglátóegységek is, melyek olcsó sörrel és a szabadtéri eseményekre jellemző ételekkel igyekeztek kiszolgálni a tömeget.

A korabeli sajtó beszámolói szerint 1988-ban: „Már hónapokkal ezelőtt elkezdődtek az előkészületek: a csoportok meghívása, azok felkészülése, az ünnepség megszervezése. A vendégfogadók pedig, a már jól ismert amfiteátrumot rendezik, javítják, takarítják. Ilyenkor nemcsak a műkedvelők és a nagyközönség dialógusára kerül sor, hanem a vendégfogadó megyeközpont és a meghívott vendégek között is. A Tavasz a Hargitán jelképes elnevezés. A Hargita körüli tájra földrajzi elhelyezése miatt a tavasz mindig késve érkezik, ezért különösen nagy örömmel fogadjuk. A kulturális tömegmozgalom is tavaszias hangulatot kap. Ez a rendezvény nyitja meg a nagyméretű szabadtéri rendezvények sorozatát, majd követik hasonló ünnepségek a megye minden városában, egyes községeiben.” (A Hét 1988.)

„Hargita megyében a Megéneklünk, Románia égisze alatt meghonosodott folklórtalálkozók közül kétségkívül ez a legrangosabb. Az idei találkozó számos vonatkozásban túlszárnyalta a tavalyit: a tájegység folklórjának szép, tartalmas ünnepévé kerekedett. […] A Maros, az Olt, a Küküllők, a Homoród, a Bökény és a Tatros vidékéről felvonuló együttesek népviselete nemcsak színpompájában, hanem annak tisztaságában is rendkívüli volt. És nagyszerűen érvényesült abban a közel hétórás műsorban, amelyet a műkedvelők a fürdőhely szabadtéri színpadán mutattak be.” (A Hét 1989.)

A magyarországi Táncművészet magazin már árnyaltabban tudósít az utolsó zsögödfürdői fesztiválról: „Idén Pünkösd vasárnapján - immáron huszonnegyedik alkalommal - ismét megrendezték a székely néptáncegyüttesek évi legjelentősebb seregszemléjét, „Tavasz a Hargitán” címmel. Bár csekély örömünkbe nem kevés üröm is vegyül. Hiszen jól tudjuk, hogy ezt a fesztivált szándékosan rendezik meg éppen Pünkösdkor, így próbálják a hivatalos szervek elterelni a figyelmet a közeli Csíksomlyón századok óta megtartott, hatalmas magyar tömegeket megmozgató búcsúról. . . A törekvés ugyan nem jár túl sok sikerrel, lévén, hogy Csíkzsögödre, a néptáncfesztivál helyszínére, és Somlyóra is több tízezren zarándokolnak több, mint két évtizede, így volt ez az idén májusban is. Persze akadt jó néhány apróbb, ám politikai szempontból is figyelemre méltó változás a rendezvényben, így pl. ezúttal elmaradt a magyar nyelvű konferálás, csupán románul mutatták be a fellépő, javarészben még mindig magyar együtteseket. Ugyanakkor a színpad díszletei közül eltűnt az államelnök életnagyságú, közismert arcképe. Megjegyzem, senki nem hiányolta túlzottan, sem a nézők, sem a fellépő együttesek. A másik feltűnő jelenségre már az előző években is felhívtuk a figyelmet: a fellépő román együttesek létszáma növekszik, míg ezzel szinte egyenes arányban csökken a székely csoportok száma. Ez persze, az ismert politikai körülmények között szintén érthető.” (Táncművészet 1989/7)

Mindezek mellett a fesztivál számos csíkszeredainak maradandó élményt nyújtott, egy volt résztvevő, aki gyerekként többször is átélte, így számol be: „Bár este nehezen aludtam el az izgalomtól, másnap ébresztés nélkül talpon voltam. Reggel hétkor pakoltunk: hátizsákba üstöt, pléhtányérokat, lapítót, kést, villát, fakanalat, míg a kosárban egy darab, erre a célra félretett hús, pityóka, hagyma. Pityókástokány lesz, bográcsban. Ez megszokott volt minden kiránduláson. De ez a nap más! Mert miccs is lesz, sült kolbász is, flekken is. És hűsítő, pergeltcukor, vattacukor! Meg similabda! Felnőtteknek sör. Jó a sör, mert sokat nevetnek, amikor isszák. 

Gyalog megyünk, nagy társasággal és jó, mert sokan vagyunk mi is, gyerekek. Velünk egyszerre, áramlik a tömeg, a szeredaiak zöme ott lesz, Zsögödben. Ki azért, mert szeret ott lenni, ki azért, mert kötelező. 

Már a főútról látni, ahogyan a domboldalon, a fenyőfák mögül száll a füst. Szinte érezni a flekken illatát. Sietnünk kell, hogy ne foglalják el azt a jó helyet, ahová minden évben letelepedünk a kockás pokrócainkkal, a korábbi években kővel kirakott tűzhelyünk mellé. Innen jól látni a színpadot is, jól lehet hallani a hangszóróból áradó műsort is. 

Én is fellépek: először az iskolakórussal, majd egy szép, román népballadát adok elő, és miután lejártak az ideológiai műsorok, modern tánccal is. Izgatott vagyok, és kiváltságosnak érzem magam. Gyerekként nem érzem a kényszert, nem érzem a nyomást, szívesen szerepelek, a szüleim, a családom legyen büszke rám! Csak azt remélem, hogy amíg lejárnak a fellépések, ne fogyjon el sem a vattacukor, sem a hűsítő. És az idén is szeretnék hazavinni egy similabdát, mert a tavalyit az öcsém szétbontotta, megtelt fűrészmossztal a szobánk. Ilyen a Tavasz a Hargitán is. Szép, színes, de belül, talán, sok a moszt. És még így is, vártuk és kellett ez nekünk!”