A madéfalvi vérengzés után Moldvába 8-10.000 székely menekült, többnyire Csíkból és Háromszékről. Zöld Péter első Moldvába, Kománfalvára (1) szökése után számukra igyekezett lelkisegítséget nyújtani, ugyanakkor bíztatta őket a hazatérésre. Második szökése után Moldvában folytatta lelkészi munkáját a kalugerpataki (2) plebánia központtal, 1767-ben Csöbörcsökre (3), a legkeletibb moldvai magyar településre utazott, ahol 17 éve nem járt pap.

A moldvai székelyek Hadik András tábornagy kezdeményezésére 1776 után a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába (4) települtek át. A következő tíz évben felkerekedett székelyek létrehozták Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva, Laudonfalva és Tomnátik települést. A kezdeti 2.687 főről 1930-ra már több mint 15.000-en éltek ott, azonban gazdasági okokból már az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának idején (1867–1918) nagyarányú kivándorlás indult. Az Al-Duna vidékére (5) települők hozták létre Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és Székelykevét. Családok költöztek az Arad vármegyei Gyorkora (6) és Hunyad vármegyébe (7) Dévára, Vajdahunyadra, Csernakeresztúrra és Sztrigyszentgyörgyre. E mellett sokan mentek Amerikába szerencsét próbálni.

Nagy arányú áttelepítésre került sor az 1920-ban Romániához került Bukovinából 1941–42-ben, amikor 15-17.000 székely indult az akkor Magyarországhoz tartozó Bácskába (8), ahol 28 kolóniát alakítottak. Az ittlétük azonban nem lehetett tartós, az előrenyomuló jugoszláv partizánsereg elől menekülniük kellett, ezúttal jórészt a Dunántúlra (9). Rövid vándorlás után 7 baranyai és 28 tolnai településen találtak maguknak új otthonra.