Szász Endre munkássága különös része a magyar művészetnek. Az 1950-es években könyvillusztrációival aratott sikereket, majd érdeklődése egyre inkább a festészet felé fordult, és sajátos festőtechnikájával, ugyanakkor képeinek szürrealisztikus világával hívta fel magára a figyelmet. Látvány- és díszlettervezőként a filmszakmában is letette névjegyét, de neve talán leginkább a 80-as évekbeli, Hollóházán végzett tevékenységével, a porcelán széles körű felhasználhatósága és népszerűsítése terén elért eredményeivel forrott össze.
Képi világának karaktere – nyilatkozatai szerint – annak az élményanyagnak a hatására alakult ki, amelyet Székelyföldön gyűjtött össze: "Az én szürrealizmusom a népdalokból ered, nevezetesen a hegyi emberek népdalaiból. [...] A hegyi ember nem lát keresztül a sötét erdőn. Benn a rengetegben homályt tapasztal, különös gyökereket lát, misztikum környezi, és nem látja azt, ami a hegy mögött van. Ezért kitalálja, és olyankor képekben fantáziál. A Hargita-erdei ember képek révén jeleníti meg az érzékeivel meg nem tapasztalt titokzatosságot. Jelképeket használ. A szimbolika pedig a szürrealizmus teremtője."
